[ Pobierz całość w formacie PDF ]
.De szerencsére nem szemhéjak kérdése ám ez, hanem a lelket kell elvakítani, melyethiába tagadunk meg, az éber, nyugtalan, felajzott lelket, mely szakadatlan kering aketrecében, ahogy lámpafény imbolyog az éjszakában, nem lelve partokat, hajót,anyagot, sem értelmet.Ó, igen, nekem is megvannak a kis szórakozásaimésBiztos kiesett a kezembQl a ceruza.Micsoda szerencsétlenség! Pedig csak mosttaláltam meg, negyvennyolc óra múltán (lásd valahol följebb), nem csekélyerQfeszítések árán.Hiányzik a botomról egy kis tapadóormány, olyasmi, mint azéjszakai tapíroké.Voltaképpen gyakrabban kellene elvesztenem a ceruzámat, nemártana, tán jobban érezném magam, vidámabb lennék, az élet is vidámabb lenne.Most töltöttem el két feledhetetlen napot, melyrQl sohasem tudunk meg semmit, túlkésQ már beszélni róluk, vagy még nagyon korai, nem is tudom, legfeljebb azt, hogye két nap alatt rájöttem a megoldásra, és be is tudom fejezni az egész rohadt ügyet, mármint Malone-ét (tényleg, most éppen így hívnak!) meg a másikét, mert a többinem rám tartozik.Olyan volt ez a két nap, bár szavakkal alig lehet kifejezni, minthakét igaz, különbözQ méretq, de valahogy mégis összefüggQ finom homokdomb,finom por- vagy hamuhalmaz lassanként pergett volna el, nem hagyva mást magaután, csak a meghitt kedves qrt, a semmit.A nemlétet.Közben a ceruzámat kerestem.Néha.Kis Vénusz, még zöld, kétségkívül, öt- vagy hatszögletq, mindkét végénkihegyezve, és olyan rövid, hogy üggyel-bajjal tudom csak a közepén befogni ujjaimsatujába.Felváltva használom mindkét hegyét, gyakorta megnyálazom, mert szívesenszopok.Ha eltompul a hegyük, hosszú, hegyes, sárga körmeimmel farigcsálom Qket,bár a körmeim könnyen repedeznek, a mész- vagy foszforhiánytól talán.Így aztán aceruzám apránként rövidül, nem vitás, és eljön a nap, amikor csak egy rövid csonkmarad belQle, és én képtelen leszek tartani.Olyan puhán írok hát vele, ahogy csaktudok, de kemény a bele, így nem fogna, ha nem nyomnám mégis egy kicsit.Bár aztgondolom: Ugyan mi lehet a különbség a tartósság szempontjából, a keményceruzabél között, melyet erQsen kell nyomni a papírra, hogy fogjon, meg a puhaközött, mellyel alig érintjük a papírt, máris vastag, fekete nyomot hagy maga után? Óigen, nekem is megvannak a kis szórakozásaim! Pedig van itt az ágyban valahol,igazán különös, egy másik ceruza is, hosszú, henger alakú, francia gyártmány,majdnem vadonatúj.Nyugtalanságra tehát semmi ok.Mégis nyugtalan vagyok.Amikor hajtóvadászatot indítottam a ceruza után, érdekes dolgot fedeztem fel.Apadló fehéredik.Többször megkopogtattam a botommal, tompán kongó, hamishangot adott.Így aztán feszült figyelemmel vizsgáltam meg a többi felületet isfölöttem és mellettem.Közben pergett a homok, és azt gondoltam: Sohasem találommeg.Mármint a ceruzámat.Megállapítottam, hogy ezek a nagy felületek,pontosabban szólva alulatok és közfalak, a vízszintesek meg a függQlegesek is, bárinnen nem látszanak egészen függQlegesnek, szintén fehéredtek legutóbbivizsgálatom óta, ami nem tudom, mikor történt ugyan, de azt hiszem, a tárgyakáltalában inkább feketednek idQvel, kivéve persze földi maradványainkat s az élQ testnéhány részét, melyek el-színtelenednek, ha végül kifut belQlük a vér.Mindez netánazt jelentené, hogy most világosabban látok, csak mert tudom, mi történik? Nem,attól tartok, nem, ugyanaz a szürke fény világít, mint ezelQtt, s idQnként a szó szorosértelmében felragyog, aztán elhomályosul és gyengül, sqrqsödik talán, ha úgy tetszik,végül minden eltqnik a tekintetem elQl, csak az ablak nem, ami mintha a köldökömlenne, és ha az is elsötétül egyszer, nagyjából tudom majd mihez tartani magam.Nem, csak azt akarom mondani, hogy tágra meresztem a szemem, és látom anyugtalanító homály határán a sápadt ragyogást, mintha csontok fénylenének tompán,pedig mostanáig nem láttam ezt, ha jól tudom, s határozottan emlékszem a falfestésrevagy tapétára, mely itt-ott megmaradt a falon, vonagló rózsák, ibolyák s mindenfélegyönyörq virágok díszítették, de olyan sqrqn, hogy ahhoz foghatót még életembennem láttam.De mindebbQl, úgy látszik, nem maradt semmi, és ha a mennyezeten nemvoltak virágok, biztos volt valami más, talán angyalkák, de azok is eltqntek.Mígkitartóan hajkurásztam a ceruzámat, egyszer csak a lecke-füzetem is, mert olyasféleugye, lepottyant a földre, de hamar visszaszereztem, úgy, hogy a borítófedélentátongó szakadásba akasztottam botom kampóját, s finoman felemeltem vele aföldrQl.A kellemetlen eseményekben, kényszerszünetekben bQvelkedQ rövid idQszak folyamán, azt hiszem, minden kiürült a fejembQl, mintha csak zsilipen keresztülzúdult volna le, nagy örömömre, persze, míg végül nem maradt semmi Malone-ból,sem a másikból.SQt mi több, élénk figyelemmel is kísértem e szabadulás különféleszakaszait, és hideg fQvel állapítottam meg, hogy néha gyorsul, néha viszont lassul afolyamat, mert, kristálytisztán látva az okokat, tudtam, nem is történhetnek másként adolgok.És, ettQl a látványtól függetlenül, annak is örültem, hogy már tudom, mi ateendQ, én, aki egész életemben tapogatózva jártam, sQt a mozdulatlanság is bizonyostapogatózás volt számomra, igen, gyakran vesztegeltem tapogatózva.És perszemegint becsaptam magam, amikor azt hittem, hogy végre tisztán látom képtelengyötrelmeim okait, de azért nem haragszom magamra.Mert nemcsak azt gondoltam,hogy: Milyen egyszerq és szép ez az egész!, hanem azt is, hogy: Úgyis mindenelhomályosul megint.És nemigen bánkódom, ha olyannak látom viszont kettQnket,amilyenek vagyunk, tudom, hogy szemenként szedegetünk, míg végül kifáradókezünk játékba nem kezd, felmarkolja a homokot, majd rögtön ki is csorgatja ujjaiközött, álmatagon, ahogy mondani szokás.SQt vártam is erre, és azt gondoltam: Navégre! És megvallom, nagyon régóta ismerem már ezt az érzést, jól ismerem ezt afáradt, bizonytalan kezet, amint finoman vájkál a bensQmben, felmarkolja sejtjeimet,és lepergeti ujjai között.SQt néha, amikor minden csendes, az is elQfordul, hogy, úgyrémlik, könyékig turkál bennem, de szelíden, mintha félálomban mozgatná ujjait.Denemsokára megrándul a kéz, felébred, simogat, ökölbe szorul, belém markol,idQnként feldúl, szétzilál, bosszút áll rajtam, amiért nem tudott megsemmisíteni.ÉrthetQ.De már annyi különös érzésem volt, és valószínqleg alaptalanul, hogy inkábbnem is beszélek róluk.Minek beszélnék például arról, hogy néha folyékonnyá, majdsárrá változom? Miért emlegetném azokat az idQket, amikor olyan kicsirezsugorodom, hogy a tq fokán is átférnék? Nem, ezek amolyan jámbor kísérletek, denem változtatnak semmit a dolgok lényegén.Hiszen már beszéltem kisszórakozásaimról, kisded játékaimról, ugye, és, azt hiszem, igazán beérhetnémennyivel, ahelyett hogy folyvást locsogva, hetet-havat összehordok életrQl-halálról,ha ugyan arról van szó, és úgy tqnik, igen, mert soha nem is volt szó másról, ha nemcsal az emlékezetem.Bár most tényleg nem tudnám pontosan megmondani, mirQlvan is szó.Élet és halál? Zavaros dolgok
[ Pobierz całość w formacie PDF ]